Az első szó mindig a fájdalomé.
Lelketlen semmik lennénk, ha nem mások szenvedésébe botlanánk mindenek előtt.
Az utolsó szó azonban mindig a köszöneté.
Lelketlen semmik lennénk, ha nem szeretnénk annyira mások szeretetét,
hogy nem éreznénk hálát a világ iránt.

A lehető legfontosabb a lehető legrövidebben:
fejlődés.

Ugyanez egy kicsit hosszabban és pontosabban
(minden probléma szükséges és elégséges megoldása):

önfejlesztés.
1. Figyeljük meg a hibáinkat.
2. Tervezzük meg a fejlődésünket.
3. Elhatározásunk szerint cselekedjünk.
4. Kezdjük előlről és alaposabban.

Ha nem jutottunk előrébb, nem ezt tettük.

A társadalom- és politikafilozófiák akkor váltak lehetségessé és szükségessé, amikor szükségessé és lehetségessé vált a rendszeres társadalomformálás és törvényhozás. Ismereteink szerint az antik görög törvényhozók (pl. a püthagóreusok, Lükorgosz, Szolón) és Platón volt az első, aki új társadalmi berendezkedés lehetőségét vizsgálta. Arisztotelész volt az első, aki összegyűjtötte és elemezte az alkotmányokat és logikus alapokra igyekezett építeni a politikát. Több mint 2000 éve ...

A társadalom (a közéletünk, az egymásrautaltságunk) értelmezése és a politika (a közügyeink, a feladataink) felfogása úgy függenek össze, mint a kérdés és a válasz, a feladvány és a megoldás. Mi a baj a társadalommal? Ettől függ, hogy mi a politika alapfeladata. Mi az elsődleges feladat? Ebből következik, hogy milyennek látom a társadalmat.

A modern politikai életben sokan ábrándulnak ki a politikusokból és azon keresztül a politikából, aminek az egyik eredménye, hogy néhány politikus tagadja, hogy politikus és a politizálás letagadásával politizál, illetve egyre többen mossák össze a politikát a rossz politikával, pedig a politika csak annyit jelent, hogy a „közügyek intézése”. Tehát a politizálás elkerülhetetlen és mindenkinek minden ügyében ott rejlik valahol annak a dolognak a társadalmi és politikai jelentősége. Külön politikai elhatározás (pl. a modern világban), ha nem nézzük minden dolog politikai szerepét és a közügyek intézésében megállunk a magánélet határánál. Külön politikai probléma, hogy hol húzzuk meg a magánügy és a közügy közötti határt.

A történetfilozófia a történések időbeli mintáiról alkotott modellek logikáját és értékvilágát vizsgálja, más szavakkal a történelem különböző felfogásait. Már maga a „történelem” kifejezés arra utal, hogy a történéseket nemcsak az egymásutániság kronologikus sora kapcsolja össze, hanem valamilyen magyarázó erejű, egyetemes logika.

A történetfilozófia vizsgálja azt a kérdést, hogy „Miről szól minden történet általában?”, „Mi a történések értelme?”. A válasz egy alapvető narratíva, amely minden egyéb történetnek (epizódnak) a kerettörténete (kontextusa). Ilyen narratíva nélkül összefüggéstelen jelenetekre esik szét az élet és összefüggéstelen pillanatokra esik szét minden jelenet. A „történelem” elutasítása az emberek „közös sorsának” és az „élet értelmének” (az értékvágynak és az értékek keresésének) az elutasítása. Ezért csak kivételes esetekben tagadják a „történelmet” (pl. a változások mindenkori ellenfelei, a „status quo” védelmezői), inkább vitatkoznak a kerettörténet verzióin. De a mindent átfogó elbeszélés módszertanilag és politikailag is rendkívül problematikus.

Földi halandók.

Szeretnénk azok közé tartozni, akik nem alkotnak elhamarkodott ítéletet és nem elfogultak másokkal szemben. (Még önmagukkal szemben sem és az előítéletesnek vélt emberekkel szemben sem.) Az előítéletekkel szembeni elfogultság lényege talán az, hogy kizárólag a velük okozott károkat hangsúlyozzuk, pedig meggyorsítják az eligazodást és egyszerűbbé teszik az átfogóbb összefüggések kialakítását. Elméletileg és gyakorlatilag sem lehetséges minden következtetésnél minden kiindulópontot felülvizsgálni.

A döntő probléma nyilván az, hogy feltétlenül elzárkózunk a véleményünk helyesbítésétől vagy sem. Minket nem az zavar legfőképpen, hogy pl. a körülményeskedésünket és a "finomkodásunkat" látva (vagy pl. az említett nevek és a jelképek miatt) rossz benyomást okozunk, hanem az, ha esélyt sem kapnak a szempontjaink.

Mindez azért, mert nagyon nem szeretnénk ártani annak az ügynek, amit szolgálni akarunk.