A társadalom- és politikafilozófiák akkor váltak lehetségessé és szükségessé, amikor szükségessé és lehetségessé vált a rendszeres társadalomformálás és törvényhozás. Ismereteink szerint az antik görög törvényhozók (pl. a püthagóreusok, Lükorgosz, Szolón) és Platón volt az első, aki új társadalmi berendezkedés lehetőségét vizsgálta. Arisztotelész volt az első, aki összegyűjtötte és elemezte az alkotmányokat és logikus alapokra igyekezett építeni a politikát. Több mint 2000 éve ...
A társadalom (a közéletünk, az egymásrautaltságunk) értelmezése és a politika (a közügyeink, a feladataink) felfogása úgy függenek össze, mint a kérdés és a válasz, a feladvány és a megoldás. Mi a baj a társadalommal? Ettől függ, hogy mi a politika alapfeladata. Mi az elsődleges feladat? Ebből következik, hogy milyennek látom a társadalmat.
A modern politikai életben sokan ábrándulnak ki a politikusokból és azon keresztül a politikából, aminek az egyik eredménye, hogy néhány politikus tagadja, hogy politikus és a politizálás letagadásával politizál, illetve egyre többen mossák össze a politikát a rossz politikával, pedig a politika csak annyit jelent, hogy a „közügyek intézése”. Tehát a politizálás elkerülhetetlen és mindenkinek minden ügyében ott rejlik valahol annak a dolognak a társadalmi és politikai jelentősége. Külön politikai elhatározás (pl. a modern világban), ha nem nézzük minden dolog politikai szerepét és a közügyek intézésében megállunk a magánélet határánál. Külön politikai probléma, hogy hol húzzuk meg a magánügy és a közügy közötti határt.
A társadalom (a közéletünk, az egymásrautaltságunk) értelmezése és a politika (a közügyeink, a feladataink) felfogása úgy függenek össze, mint a kérdés és a válasz, a feladvány és a megoldás. Mi a baj a társadalommal? Ettől függ, hogy mi a politika alapfeladata. Mi az elsődleges feladat? Ebből következik, hogy milyennek látom a társadalmat.
A modern politikai életben sokan ábrándulnak ki a politikusokból és azon keresztül a politikából, aminek az egyik eredménye, hogy néhány politikus tagadja, hogy politikus és a politizálás letagadásával politizál, illetve egyre többen mossák össze a politikát a rossz politikával, pedig a politika csak annyit jelent, hogy a „közügyek intézése”. Tehát a politizálás elkerülhetetlen és mindenkinek minden ügyében ott rejlik valahol annak a dolognak a társadalmi és politikai jelentősége. Külön politikai elhatározás (pl. a modern világban), ha nem nézzük minden dolog politikai szerepét és a közügyek intézésében megállunk a magánélet határánál. Külön politikai probléma, hogy hol húzzuk meg a magánügy és a közügy közötti határt.
A társadalom- és politikafilozófiák történetében a felvilágosodás hozta a legnagyobb fordulatot. A szórványos utópiák ellenére, a 18. század végéig az emberiség mindenfelé természetesnek fogadta el a kialakult társadalmi viszonyokat és nem akart radikálisan változtatni azokon. Egyetlen rabszolgalázadás vagy parasztfelkelés sem akart más társadalmi rendszert, csak a felkelők helyzetének a javulását követelte a megszokott viszonyokon belül. A felvilágosodás nemcsak radikális változást akart (egy igazságos társadalmat egyszer és mindenkorra), hanem magát a folyamatosan fejlődő (az egyre igazságosabb) társadalmat. Éppen ebben a politikában születik meg a modern világ a maga sajátosan modern politikai problémáival.
- Mennyire engedhetjük szabadjára és mennyire korlátozhatjuk egymást?
- Mennyire versenyezzünk és mennyire óvjuk egymást?
- Mennyire halmozhatjuk fel a társadalmi előnyöket és hátrányokat?
- Hogyan kerülhető el bárkinek az abszolút uralma?
- Hogyan rétegződik a társadalom valójában és milyen az arányos (a mennyiségileg és minőségileg is jól súlyozott) érdekképviseleti rendszer?
- Hol húzódjon a határ a központi és a helyi közigazgatás hatáskörei között?
- Mikor jár jó úton a társadalom?
- Ki mondhatja meg, hogy mi a társadalmilag „normális”?
- Szabályozzuk a fogyasztást, a természeti javak felhasználását, a népesedést?
- Szabályozzuk bizonyos szenvedélyek elterjedését (pl. alkohol, dohány, kábítószerek)?
- Mennyire szükséges és lehetséges eltörölni vagy kompenzálni az emberek egyenlőtlenségeit (pl. nők, gyerekek, idősek, rokkantak, bevádorlók, kisebbségek)?
- Miért és mennyire alkalmazható erőszak?
A felvilágosodás nem váltotta valóra az ígéretét és nem alakított ki egy emberségesebb világot, csupán leváltotta a hagyományos uralkodó csoportokat és átalakította az igazságtalanság eszközeit. Ezért minden modern politikafilozófia a „szabadság, egyenlőség, testvériség” program megvalósítását vagy visszavonását tűzte ki céljául. A „megvalósítók” irányzataihoz tartozik a liberalizmus és a szocializmus minden verziója. A „visszavonók” irányzataihoz tartozik a konzervativizmus és a rasszizmus minden verziója.
Valamennyi irányzat egyetért abban, hogy értelmes politikai döntést lehet hozni az emberi élet céljának és értelmének mérlegelése nélkül is. Sem a modern politikusokat, sem a modern választókat nem érdekli, hogy merrefelé vezet az emberiség útja. A hosszútávú kérdések elé emeljük a rövid távúakat és a globális problémák elé helyezzük a helyi problémákat.
Az egyházakhoz kötődő politikai irányzatok Isten szolgálatában és az ítéletre való felkészülésben látják az emberi élet értelmét, de ebből sem tudja senki, hogy mi Isten akarata és mit kell tenni pontosan, hiszen Isten akarata kifürkészhetetlen és az egyházi vezetők is tökéletlenek.
Többnyire a hatalom megszerzése, megtartása, a javak elosztása és elfogyasztása foglalkoztat mindenkit. A „megvalósítók” az egyéni fogyasztás kiterjesztésére koncentrálnak, miközben a „visszavonók” az általuk magasabbrendűnek tartott vérrokonságuk fogyasztását akarják kiterjeszteni. És ezek még csak az elméleti problémák.
Valamennyi irányzat egyetért abban, hogy értelmes politikai döntést lehet hozni az emberi élet céljának és értelmének mérlegelése nélkül is. Sem a modern politikusokat, sem a modern választókat nem érdekli, hogy merrefelé vezet az emberiség útja. A hosszútávú kérdések elé emeljük a rövid távúakat és a globális problémák elé helyezzük a helyi problémákat.
Az egyházakhoz kötődő politikai irányzatok Isten szolgálatában és az ítéletre való felkészülésben látják az emberi élet értelmét, de ebből sem tudja senki, hogy mi Isten akarata és mit kell tenni pontosan, hiszen Isten akarata kifürkészhetetlen és az egyházi vezetők is tökéletlenek.
Többnyire a hatalom megszerzése, megtartása, a javak elosztása és elfogyasztása foglalkoztat mindenkit. A „megvalósítók” az egyéni fogyasztás kiterjesztésére koncentrálnak, miközben a „visszavonók” az általuk magasabbrendűnek tartott vérrokonságuk fogyasztását akarják kiterjeszteni. És ezek még csak az elméleti problémák.
A társadalom- és politikafilozófia egyik problémája, hogy a közproblémákról alkotott elméleti modelljeit egyre kevésbé veszi komolyan bárki. A politika egyre inkább pánik- és ötletszerűbb lépésekre redukálódik mindenfelé. A népeket és a vezetőiket egyre jobban kényszerítik a korábbi döntések következményei és a körülmények egyáltalán.
A mai napig népszerűek az összeesküvés-elméletek, amelyek helytállóak annyiban, hogy több hatalmi csoport igyekszik jól álcázott lépések során át megragadni a főhatalmat, de a társadalmi és gazdasági egymásrautaltság és a változások összetettsége, az egymásba fonódó ügyek milliárdja garantálja, hogy egy valószerűtlenül szakadatlan figyelem és döntés mellett sem tudható és ellenőrizhető minden, de még a kulcsfontosságú történésekre is csak utólag és késve eszmélünk rá, miközben az intézkedéseknél felhasználható erőforrások rendkívül szűkösek a feladatokhoz képest.
A szakértelmére büszke modernitás egyik ellentmondása, hogy - a nyers hatalmi harc kivételével - a halogatás, a kapkodás, a tájékozatlanság és a logikátlanság jellemző a közügyek intézésére. (Az eszetlenség mértékét jól mutatja, hogy az uralkodó csoportok hihetetlen vagyonokat pazarolnak el az ellenségeskedésre és a luxusra, miközben a társadalmi nyomorúságot ennek a töredékéből is számottevően enyhíthetnék.) A politikai elméletek logikussága is gyenge, de mégkevésbé logikus a politikai gyakorlat és „tudatosan” logikátlan (hangulatkeltő, leegyszerűsítő és bevéső) a politikai kommunikáció.
A mai napig népszerűek az összeesküvés-elméletek, amelyek helytállóak annyiban, hogy több hatalmi csoport igyekszik jól álcázott lépések során át megragadni a főhatalmat, de a társadalmi és gazdasági egymásrautaltság és a változások összetettsége, az egymásba fonódó ügyek milliárdja garantálja, hogy egy valószerűtlenül szakadatlan figyelem és döntés mellett sem tudható és ellenőrizhető minden, de még a kulcsfontosságú történésekre is csak utólag és késve eszmélünk rá, miközben az intézkedéseknél felhasználható erőforrások rendkívül szűkösek a feladatokhoz képest.
A szakértelmére büszke modernitás egyik ellentmondása, hogy - a nyers hatalmi harc kivételével - a halogatás, a kapkodás, a tájékozatlanság és a logikátlanság jellemző a közügyek intézésére. (Az eszetlenség mértékét jól mutatja, hogy az uralkodó csoportok hihetetlen vagyonokat pazarolnak el az ellenségeskedésre és a luxusra, miközben a társadalmi nyomorúságot ennek a töredékéből is számottevően enyhíthetnék.) A politikai elméletek logikussága is gyenge, de mégkevésbé logikus a politikai gyakorlat és „tudatosan” logikátlan (hangulatkeltő, leegyszerűsítő és bevéső) a politikai kommunikáció.
| 
|
A modern kor legerősebb politikai ideológiái:
A liberalizmus („szabadelvűség”) az „ésszerűen önző” individuum minél nagyobb függetlenségét akarja. A lehető legalacsonyabb adókból fenntartott lehető legkisebb állam felügyeletének kellene garantálnia az individuális és a szolgáltatási versengés szabadságát. Különböző verziói vannak aszerint, hogy milyen mértékben engedi meg az állam gondoskodását. Rendkívül érzékeny az egyéni szabadságjogokra és állandó bázisa a polgárjogi mozgalmaknak és a kisebbségi jogvédelemnek. Ellentmondó az „igazságosság” fogalma, mert az egyenlőtlen szereplők versenyét is támogatja. Ellentmondó a „szabadság” fogalma, mert egyenrangúnak tekinti az önfelszámoló (pl. önző, pazarló) függetlenséget az önbővítő (pl. gondoskodó, előrelátó) függetlenséggel. Leghíresebb gondolkodói: Thomas Paine (1737-1809), Thomas Jefferson (1743-1826), Alexis de Tocqueville (1805-1859), John Stuart Mill (1806-1873), John Dewey (1859-1952), Ferdinand A. Hayek (1899-1992).
A marxizmus a társadalmi elnyomást és nélkülözést akarja felszámolni úgy, hogy az elnyomás károsultjai veszik át a hatalmat az elnyomás haszonélvezői felett. A társadalmi egyenlőtlenség legfontosabb garanciáját a magántulajdonként felhalmozott hatalomban látják, ezért a magántulajdon eltörlésével és a köztulajdon kialakításával akarnak véget vetni az elnyomásnak általában. Különböző veziói vannak aszerint, hogy békés vagy erőszakos eszközöket tart szükségesnek (szociáldemokrácia és kommunizmus), illetve melyik károsult csoportokban bízik leginkább (leninizmus, maoizmus). Rendkívül érzékeny a nélkülözésre és a szegénységre és állandó bázisa a munkavállalók kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása ellen küzdő mozgalmaknak és a szakszervezeti harcnak. Ellentmondása, hogy hatalmi harccal akarja megszüntetni a hatalmi harcot, elnyomással akar létrehozni szabadságot és idealizálja az elnyomás károsultjait. Leghíresebb gondolkodói: Karl Marx (1818-1883), Friedrich Engels (1820-1895), Eduard Bernstein (1850-1932), Vlagyimir Iljics Uljanov /Lenin/ (1870-1924), Antonio Garmsci (1891-1837), Mao Ce-tung (1893-1976), Ernst Bloch (1885-1977).
A rasszizmus az emberek biológiai adottságaiban látja a társadalmi problémák eredetét, ezért kiirtaná a „rossz” és tenyésztené a „jó” embereket. A társadalomnak a vérvonal tisztasága és kiválósága szerint kell rétegződnie és az alacsonyabbrendűek feltétlen és korlátlan engedelmeséggel tartoznak a magasabbrendűeknek. A származás és a birtokolt hatalom nagysága bizonyítja a rátermettséget. Különböző verziói vannak aszerint, hogy melyik etnikumot tekinti a legjobbnak és melyiket a legrosszabbnak. Rendkívül érzékeny a fölényre és állandó bázisa a fajüldöző és a háborús mozgalmaknak. Ellentmondása, hogy önmagát tekinti az igazság feltételének, azaz minden kritérium és elv fölé rendeli magát. Ellentmond a saját értékességének, mert az „értéktelen ellenségekkel” szembeni relatív fölényre alapozza az értékességét. Ellentmond a saját gyökereinek, mert tagadja az általánosan emberi "jóságát" és a különbözőségek természetességét és hasznosságát. Ellentmond minden tudományos és hétköznapi tapasztalatnak, amely minden etnikumnál talál kimagasló és átlagon aluli teljesítményeket. Nem fogja fel a kultúra, a nevelés és a tanulás döntő jelentőségét. A logikától és a tényektől függetlenített előítélet. Tagadja a szabad kritika kreatív erejét és a hatalmat a félelemre és a vak engedelmességre építené, ami felszámolja a nyílt kommunikációt, az elfogulatlan megértés lehetőségét és ezen keresztül az ismeretek gazdagodását és a társadalmi kreativitást. Az együttérzést és az egyenlőséget a gyengeség és az alkalmatlanság bizonyítékának tartja és így megszünteti a társadalmi együttműködés tartalékait. Egy parazitához vagy egy rákos daganathoz hasonlóan önfelszámoló rendszer, amely egy korábbi rendszer eredményeit és tartalékait éli fel. Leghíresebb képviselői: Houston Stewart Chamberlain (1885-1927), Adolf Schiklgruber /Hitler/ (1889-1945).
A konzervativizmus a középkori rendi társadalom helyreállítására törekszik, amelyben a származás és a tulajdon szerint egyenlőtlen emberek a vallási útmutatás alapján családias viszonyban vannak egymással, amelyben egy gazdag nemzeti elit irányítja a népet a növekvő létbiztonság felé egy nem parlamentáris és nem hatalmi ágakra tagolt nemzetállam segítségével. Rendkívül érzékeny a létbiztonságra és a hagyományelvű igazságfelfogásra. Ellentmondása, hogy idealizálja a gazdagokat és az egyházat, hogy hatalmi harccal akarja befagyasztani a hatalmi harcot és erőszakkal akarja eltörölni az erőszakot. A társadalmi mobilitást, a rugalmasságot és a kreativitást alárendeli a hagyományosan uralkodó csoportok kritizálhatatlanságának és cserélhetetlenségének, amivel elsorvasztja a társadalmi kapacitásokat és aláássa a létbiztonságot. Egy változó világban tagadja a fejlődés fejlődését. Leghíresebb gondolkodói: Benjamin Constant (1767-1830), Karl Ludwig Haller (1768-1854), Francois Pierre Guizot (1787-1874), Thomas Carlyle (1795-1881), Friedrich Christoph Dahlmann (1785-1860), James S. H. Maine (1822-1888).
A liberalizmus („szabadelvűség”) az „ésszerűen önző” individuum minél nagyobb függetlenségét akarja. A lehető legalacsonyabb adókból fenntartott lehető legkisebb állam felügyeletének kellene garantálnia az individuális és a szolgáltatási versengés szabadságát. Különböző verziói vannak aszerint, hogy milyen mértékben engedi meg az állam gondoskodását. Rendkívül érzékeny az egyéni szabadságjogokra és állandó bázisa a polgárjogi mozgalmaknak és a kisebbségi jogvédelemnek. Ellentmondó az „igazságosság” fogalma, mert az egyenlőtlen szereplők versenyét is támogatja. Ellentmondó a „szabadság” fogalma, mert egyenrangúnak tekinti az önfelszámoló (pl. önző, pazarló) függetlenséget az önbővítő (pl. gondoskodó, előrelátó) függetlenséggel. Leghíresebb gondolkodói: Thomas Paine (1737-1809), Thomas Jefferson (1743-1826), Alexis de Tocqueville (1805-1859), John Stuart Mill (1806-1873), John Dewey (1859-1952), Ferdinand A. Hayek (1899-1992).
A marxizmus a társadalmi elnyomást és nélkülözést akarja felszámolni úgy, hogy az elnyomás károsultjai veszik át a hatalmat az elnyomás haszonélvezői felett. A társadalmi egyenlőtlenség legfontosabb garanciáját a magántulajdonként felhalmozott hatalomban látják, ezért a magántulajdon eltörlésével és a köztulajdon kialakításával akarnak véget vetni az elnyomásnak általában. Különböző veziói vannak aszerint, hogy békés vagy erőszakos eszközöket tart szükségesnek (szociáldemokrácia és kommunizmus), illetve melyik károsult csoportokban bízik leginkább (leninizmus, maoizmus). Rendkívül érzékeny a nélkülözésre és a szegénységre és állandó bázisa a munkavállalók kiszolgáltatottsága és kizsákmányolása ellen küzdő mozgalmaknak és a szakszervezeti harcnak. Ellentmondása, hogy hatalmi harccal akarja megszüntetni a hatalmi harcot, elnyomással akar létrehozni szabadságot és idealizálja az elnyomás károsultjait. Leghíresebb gondolkodói: Karl Marx (1818-1883), Friedrich Engels (1820-1895), Eduard Bernstein (1850-1932), Vlagyimir Iljics Uljanov /Lenin/ (1870-1924), Antonio Garmsci (1891-1837), Mao Ce-tung (1893-1976), Ernst Bloch (1885-1977).
A rasszizmus az emberek biológiai adottságaiban látja a társadalmi problémák eredetét, ezért kiirtaná a „rossz” és tenyésztené a „jó” embereket. A társadalomnak a vérvonal tisztasága és kiválósága szerint kell rétegződnie és az alacsonyabbrendűek feltétlen és korlátlan engedelmeséggel tartoznak a magasabbrendűeknek. A származás és a birtokolt hatalom nagysága bizonyítja a rátermettséget. Különböző verziói vannak aszerint, hogy melyik etnikumot tekinti a legjobbnak és melyiket a legrosszabbnak. Rendkívül érzékeny a fölényre és állandó bázisa a fajüldöző és a háborús mozgalmaknak. Ellentmondása, hogy önmagát tekinti az igazság feltételének, azaz minden kritérium és elv fölé rendeli magát. Ellentmond a saját értékességének, mert az „értéktelen ellenségekkel” szembeni relatív fölényre alapozza az értékességét. Ellentmond a saját gyökereinek, mert tagadja az általánosan emberi "jóságát" és a különbözőségek természetességét és hasznosságát. Ellentmond minden tudományos és hétköznapi tapasztalatnak, amely minden etnikumnál talál kimagasló és átlagon aluli teljesítményeket. Nem fogja fel a kultúra, a nevelés és a tanulás döntő jelentőségét. A logikától és a tényektől függetlenített előítélet. Tagadja a szabad kritika kreatív erejét és a hatalmat a félelemre és a vak engedelmességre építené, ami felszámolja a nyílt kommunikációt, az elfogulatlan megértés lehetőségét és ezen keresztül az ismeretek gazdagodását és a társadalmi kreativitást. Az együttérzést és az egyenlőséget a gyengeség és az alkalmatlanság bizonyítékának tartja és így megszünteti a társadalmi együttműködés tartalékait. Egy parazitához vagy egy rákos daganathoz hasonlóan önfelszámoló rendszer, amely egy korábbi rendszer eredményeit és tartalékait éli fel. Leghíresebb képviselői: Houston Stewart Chamberlain (1885-1927), Adolf Schiklgruber /Hitler/ (1889-1945).
A konzervativizmus a középkori rendi társadalom helyreállítására törekszik, amelyben a származás és a tulajdon szerint egyenlőtlen emberek a vallási útmutatás alapján családias viszonyban vannak egymással, amelyben egy gazdag nemzeti elit irányítja a népet a növekvő létbiztonság felé egy nem parlamentáris és nem hatalmi ágakra tagolt nemzetállam segítségével. Rendkívül érzékeny a létbiztonságra és a hagyományelvű igazságfelfogásra. Ellentmondása, hogy idealizálja a gazdagokat és az egyházat, hogy hatalmi harccal akarja befagyasztani a hatalmi harcot és erőszakkal akarja eltörölni az erőszakot. A társadalmi mobilitást, a rugalmasságot és a kreativitást alárendeli a hagyományosan uralkodó csoportok kritizálhatatlanságának és cserélhetetlenségének, amivel elsorvasztja a társadalmi kapacitásokat és aláássa a létbiztonságot. Egy változó világban tagadja a fejlődés fejlődését. Leghíresebb gondolkodói: Benjamin Constant (1767-1830), Karl Ludwig Haller (1768-1854), Francois Pierre Guizot (1787-1874), Thomas Carlyle (1795-1881), Friedrich Christoph Dahlmann (1785-1860), James S. H. Maine (1822-1888).
Minden megoldásunk a foglya az egyenlőtlenségnek, az igazságtalanságnak, a bárgyú fogyasztásnak és a spontán szaporodásnak. Elvárjuk és reméljük a gondoskodást és nem pedig vállaljuk és tesszük. Nem nőttünk fel.
RSS Feed
